Nem maradt más, csak a tökéletes semmi, már visszhangot sem vernek üres szobámban a falak, ha nagy nehezen előtör torkomból a kín és némán üvöltök egy nem létező fájdalom régi-új emlékétől. Soha nem léteztél, csupán csak érzéssé épített lelkemből egy gondolat, hogy társam legyél itt a mindenség peremén, de ez is csak illúzió, mint a szivárvány, egyhangúságod törtem meseszép részletekké, de ha lemegy a nap és eláll az eső, nem marad más csak a vakító fehérség s ég tőled a szemem, egyre csak nyelem vissza a hol keserű, hol sósfémes könnyeket, mert hiába kémlelem az eget, seholsem talállak már. Jégforró körülöttem az éjszaka és mások megalkuvását követve próbálok túlélni, de mikor csak a semmit markolja körül idebenn a sekélyes gyönyör nem tudok nem arra gondolni, hogy tíz körömmel szaggatnám fel a bőröd, hogy szívedhez szorítsam a szám és pár pillanatra engedjek a gyengeségnek, ahogy ajkaimhoz lüktetsz vadul, hogy volt benned érzés.

És most valahogy újra van holnap, persze nem lesz édesebb, mint a ma, nem burkolja semmi ragadósan puha vattacukorba, épp oly keserű és magányos mint bármelyik tegnap, de lesz, s Nektek csak ez számít. És én majd mosolygok, kristálygömbként dobom vissza rátok az illúziót, hogy belém láttok és hogy megérte, s üldöz majd a hálám, hogy ezt is elérted. De idebenn mégiscsak ugyanaz vagyok, a hátrahagyott vagy talán a sohasem megtalált harmadik, pontosan annyira ismeretlen a szemedben, mint háromszáz tegnappal ezelőtt, hiába hiszed oly elégedetten, hogy tudod ki vagyok. Csak menni szeretnék, zuhanva hullani a semmibe, bele az örökké vágyott csend közepébe, utoljára érezni, ahogy vadul átzubog vénáimban a kéretlen életem, s ha le is pergetem majd a képeket reszkető szemhéjak alatt, azt tudnod kell, hogy akkor már nem lesz bennem megbánás s bármit is kínáltál volna, az édeskevés...

Itt ülök már egy ideje, félig szívott cigaretták füstjében, a napok romjain és érik, vagy talán már meg is rohadt idebenn az elhatározás, hogy lefejtelek lassan lelkem szövetéről, bármennyire nehéz is lesz, de megteszem, hiába fut körmöm alá százegy acélszálad, mert inkább élek tovább a gyásszal, hogy elvesztél, mint a hazug reménnyel, hogy össze lehet még minket ragasztani. Remegő kézzel, kontár mód satírozom feketére idebenn a szivárványt, s minden vonással rándulva gyorsul a homok, mely időmet temeti alá, s már nem kell kiásnod. Nem így akartam, de ebben sosincs méltóság.

Pont olyanok vagyunk mint a zebra az úttesten, kényszeresen precíz másom, s mégis pontos ellentétem. Itt fekszünk egymás mellé festve a rideg aszfalton, s hagyjuk átsétálni rajtunk a mindent, mert nem tehetünk mást. Pedig próbáltam elmenekülni, hagyni, hogy forró acélgolyóként ülje meg a gyomorszájam a harag, mégis visszarántott melléd valami kimondhatatlan. És hirtelen már nem számít hogy mi volt, mert első bőrként simul rám a nyugalom, s árad, egyre csak árad a béke az ereimben, s szédülve kattan helyére ez az érthetetlen hazatalálás. Éles a gyönyör a nyersre kínlódott idegeim végén, de ennyi fájdalom kell, hogy elég valódi legyek. És ott a könyörgés a nyelvem hegyén, bár még magam sem tudom mi az amit kérek...

Állok az esőben, a vízcseppek lassan siklanak végig a gerincem mentén, emlékérintésként egy sosevolt valóságból, fantomujjbegyekkel sétálsz a bőrömön s nem tudok nem reszketni.  Várom, hogy tisztára mosson, törölje le sóhajod a fülem vonaláról, s nyakamról fogaid belülről izzó nyomát, hogy ne érezzem, ahogy tőlem ívbe feszülve acélpántként simulnak combomra ujjaid. Százegyedszerre húznám magamra az éjszakát, mikor súlyos lélegzetként tágítja tüdőm a minden, s szeretném hinni, hogy ez is csak egy nehezen gyógyuló karcolás, s nem a legmélyebb seb vagy, mert jönnie kell a pillanatnak, mikor lassan sárgába fordul lelkemen ez a véraláfutás, és nem fog fájni, ha meggondolatlan tettekkel markolsz belém. Most csak én vagyok és ez félig langyos zápor, még nem tud lehűteni, túl forrón lüktet ereimben a magány, s éhesen sóvárog utánnad a bőröm, mert nem érinthet soha többet más.

Csak megyek előre, még visz a lábam, a nem nyugvó belső késztetés szorítja ki az egyik lépést a másik után. De már meglazult az akarat, s a cél, ez a régen oly csodás selyemszalag, megállíthatatlan siklik a föld felé s érintése nyomán ébred bőrömön a rideg nyugalom, álomba hűt a végletesség. Már írni is fáj, ott vagy a betűk alatt s az idegeim végén megrándulnak tintakéken a hárompontok s a kérdőjelek, mert még mindig nem alkuszom. Nem tehetek róla, hogy abban a sosevolt forró pillanatban beléd olvadt ez a szívemnek nevezett vérpiros műanyag, s Te rosszul törted ketté, hogy mentsd a sajátod, túl nagy darabot vittél magaddal, s azzal ami hátramaradt még lélegezni is nehéz. Ha már nincs mit veszítened, tudod, hogy meghaltál. 

Ujjbegyek a hátamon. Kireszket belőlem a sóhaj. Szemhéjaim alá siklik a minden. Megrándulsz a körmeim alatt. Szíved az enyémet duplázza. Szédülök. Mélyvörös bőrömön a megadás. Forró ízű a bódulat. Bensőséges a feloldódás. Zuhanok. Szinte elviselhetetlenül valódiak vagyunk. Átszakítod a felszínem. Zihálva beléd szivárgok. Homályos minden körvonaluk. Örökre Rád harapom magam. Lehet, hogy tragikusan kevés, de legalább igaz.

Álmomban meghaltál s hirtelen csend lett, körém dermedt némán a minden, s szívem nélkül dobbantak tovább a percek. Aztán zajjá robbant körülöttem a világ, s arra eszméltem, hogy én üvöltök, ahogy zokogva könyöröglek vissza az életedbe, még akkor is, ha nem tudok a része lenni, még akkor is, ha nem akarsz a részem lenni. Térdembe szivárgott az egyedül, kíméletlen tépve le a csontról a talpon maradást, s a földre reszkettem, erőtlen, nem erről szólt a megalkuvás, nem így akartalak megvédeni. S addig feküdtem mozdulatlan, kihűlten beléd kapaszkodva, míg elfogyott az utolsó korty levegő, s fulladva rándultam a valóságba.

Álmomban meghaltál, s ezt ébren kell, hogy túléljem.

Most minden percedben játszol, s lassan magad sem ismered fel a tükörképed a rádfestett közöny alól. Szeretnél megtörni, belesuttogni az éjszakába, hogy elfáradtál, de még egy napig, s talán egy újabbig, meg kell, hogy tartsd a titkaid. Jó lenne tudni, hogy épp kiért játszol, hogy meddig feszítheted lelkeden a pántot, hisz érzed, hogy egyszer úgy is végigrepeszt a rianás, s akkor már nem lesz kegyelem. Nem maradhatsz örökre a tükörterembe zárva, egy lépcsőn álmodva, hogy élsz, mert a hősöd már kiválasztott, s nem a te hibád, hogy az érintése halált hozott s nem ébredést. Mégis minden törött holnapért pereg ajkaidról ez a hamis monológ, mert mélyen legbelül, még magad elől is elzárva, ott rejtőzik a hit, százegyszer is töretlenül, hogy az az egy megment, úgyis megment. 

És van hogy tehetetlen vagy, túl tökéletesek a látszatfalak, s nem hibáztathatod érte őt vagy épp egy másikat. Csak gyűlnek a sebek, fényesen égető fájdalom a gyomorszájadban, s benned rekedt az üvöltés, nincs ami a felszínre hozza, s te egyre csak repedsz, lelkedről kopottan pattog le az életösztön. Minden éjszaka örökkék sötétjében, csendesen átrajzolod a határvonalakat, s hagyod hogy fájjon, már nem számít, csak legyen minden, minden vörös. S szememre lobbanthatod, hogy én vagyok aki elsétál, de Te vagy az aki hagyod, hogy megtegyem. Elkerülhetetlen volt a szívszakadás. 

Elmúlt egy nyár s megint esik. Hidegen zuhog, s elég volt egy pillantás a kabátodra, hogy megelevenedjen a súlya az ujjaim alatt, ahogy búcsúzóul beléd kapaszkodtam, hogy lophassak még, még egy pillanatot, s a küszöbön túlról jöttél vissza hogy álljon meg még egy percre a világ. Itt van az orromban az illata, a Tiéddel keveredve s érzem, ahogy magadhoz ölelsz, fantomérintés a derekam vonalán. Szinte már valóság, hüvelykujjad finoman simít végig csuklóm pulzusán, halkítva a belső morajt s kiáramlik minden küzdelem, álarcot vesztve csak mi vagyunk, vegytisztán, egymás szemében. Mára kikopott a forróság a bőröm alól, csak a menekülés kavarog kásásan legbelül, megfagy majd felreped, hideg a fájdalom is, bár nem magamnak okozom, én már nem érzek semmit ami az enyém, mindig csak mások, úgy ahogy rég. Nem félek búcsúzni, csupán csak nem tudok, mert nem bírom látni a szemedben, hogy már nem az vagyok.

Fáj a bőröm, ahogy belém mar a láz, míg csontjaimat spirálosan fonja körbe a hideg, s roppantja meg a magány. A végtelen éjszaka egyre csak nyúlik, s már nem merem lehunyni a szemem, mert félek, hogy ide álmodlak, s hitetlenül beléd kapaszkodva nyakad hajlatába zokognám, hogy nem vagy itt. Így most csak állok és hagyom, hogy fájjon, mert szeretem ezt a jégforró csodát ami átfut a lelkemen, mikor a szakadék túlfeléről még mindig fontosnak hazudsz, s nem hagysz zuhanni. Pedig olyan jó lenne, beleszaggatni minden érzést a szélbe, nézni, ahogy tehetetlenül hullnak alá s rétegenként, elkerülhetetlenül simulnak bele a semmibe, míg végül hátat fordíthatok, s nyomot sem hagyva elsétálhatok. 

Ennek semmi köze az értelemhez, nincs benne gondosan kiszámolt hideg logika, ez csupán a végtelen forró akarata, hogy megtöltsön a mindennel, általam vonva szorosabbra önmagát. Valahogy mégis üres vagyok, mert idebenn egyre csak forog vibráló színekkel ez a kaleidoszkóp, de egyik érzés sem az enyém, s ami nekem jutott az csupán a kín, hogy magaméként sirassak el minden hibát amit nem bírtam elkövetni. Csak a fulladás a sajátom s mikor újra kapok levegőt, akkor is Téged lélegezlek be, szádból lopnám ki sóhajoddal magam, mert Te láttad amit nekem, hiába kérlelem, semmilyen tükör nem mutat. Kell, hogy legyen nevemmel valahol egy ezüstgolyó, mely végre szíven talál, s az utolsó utáni dobbanással végre csend legyen, hinnem kell, hogy van az az aranylövés, mely felperzsel mindent s ha nem is marad utána más, csak a kietlen némaság, akkor is tudni fogom, hogy akkor, abban a pillanatban, az ott, örök magányba fagyva, én vagyok.

Második bőrként simul rám a félelem, akaratlan rándulnak meg az izmaim, ahogy vibrál bennem ez a nyugtalan feszültség, mert tudom, most mi következik és visszatartott lélegzettel várom az elkerülhetetlent. Próbálom elképzelni a fájdalmat, hogy, mikor majd először jön szembe velem a beigazolódott rettegés, ne látsszon rajtam semmi, hogy összeszorított fogakkal is őszintének tűnjön a mosolyom, míg néma robajjal omlik össze idebenn minden amiben kétségbeesetten hinni akartam. Felőröl a várakozás s egyre halványulok, mint esőáztatta krétarajz a rideg aszfalton, vékony hullámokban összemosódnak a színek, sosevolt árnyalatokban bontakozik ki könyörtelenül a nemidevalóság. Már semmi nem emeli le a súlyos mindenséget a mellkasomról, megszoktam, hogy a légzés ma már csak fulladás és az álmok sötétjében azt suttogod, hogy az a valóság s arra riadok, hogy majdnem elhittem. Feketén folyik végig bőrömön a repedés, leszivárog egészen a csontokig, hogy később, mikor újra és újra megölöm magam, beszennyezze a padlón végigsikló mélyvörös selyemszalagokat. Függő lettem, minden kishalál megszállottja, mert már csak ettől érzem esendően embernek magam, de már ő sem jön el…

Megint éberré fullaszt a valóság, de lehet, hogy most álmodom, érzem, hogy ujjaim közül apránként siklik ki a tudatom s hiába kapok utána, egyre halványabban emlékszem, hogy miért is nyúltam. Kínlódva vágyom, hogy ez csak álom legyen, hogy egyszer csak felriadjak, ha az utolsó csepp vérem is a padlóra hullt, és ott leszel, hogy átölelj s szíved ritmusa csitítsa el a reszketést s ujjaid a tarkómra feszülve építsék újra a valóságot, ahol nem fájunk, ahol ott a cél s az indok, ahol a szó nem lassú méreg és a tett nem gondosan adagolt halál. Tudom, hogy álmodom, de ez nem lehet a sajátom, hisz túl sokan vagyunk, s ott az örökös dallam a leghátsó sarokban, hogy ideje felébredni, de nem tudok, nem merek, mert mi lesz, ha Te is én vagyok, csupán egy emlékekből alkotott összetartozás és Téged öllek meg, ha kinyitom a szemem. Ha túl sokszor halsz meg, egyszer nem ébredsz fel, s én ezt az álmot nem kívánom senkinek.

Ez a tükör is meghasadt, s lassan húzva végig ujjaim a fájdalom erein, vörösre festem magam. Hideg nyugalommal figyelem, hogy nem halványulsz, hogy apránként ölsz meg, már csak a végét várom, mikor majd nem fordulsz vissza, s engedsz elmúlnom. Mert most apró szemcsénként pergek le ujjaid között,  félig még ölelsz, nem elég szorosan, hogy maradjak, de túl erősen, hogy szabaduljak. Hiába zárom el magam, utat találsz, kiveszed a kezemből az önpusztítást, érintésed a bőröm felett remegve próbálja kisimítani a lehetetlent, s hátamat az ajtónak szorítva, kétségbeejtve nyugtat a tudat, hogy ott állsz a másik oldalon.

Furcsa ez a félkész magány, fogvacogva állok, miközben ezernyi hátrahagyott érzés, mint forró üvegszilánk árad a bőröm alatt, s minden mozdulat egy újabb karcolás, belülről vérzek, s félő, hogy egyszer csak önmagamba fulladok. Tragikus, hogy csak melletted kel életre bennem a nyugalom, mert nem vársz kérdést, se választ, mégis mindkettőt megkapod, nem feladat, nem teher s neked mégis oly kevés, hiába ivódott belém minden apró mozdulatod, hiába ismerem szemed minden árnyalatát. Nem tehetek a hátrahagyott szikrákról amiket még Te csiholtál rám, itt zizegnek lázasan a bőrömön, kitörölhetetlen vihar vagy az ereimben, s nem érinthet más. Elvesztem önmagamban s keresem az életedben a helyem, egyre csak zuhanunk, pedig jól tudjuk, hogy a mélység fenekén sem vár más.

Csak ülök és figyelem, ahogy körém sűrűsödik az éjszaka, szorosan simul rám a csend által az egyedül, de most már az én hibám, én oldottam ki a súlyos bársonyfüggönyt, hogy nehezedjen közénk, mert még mindig elviselhetetlen a nélküled. Nem hazudhatom rád tovább a mosolyom, mikor Te hívtad elő az igazit, de képtelenség az álarcot fenntartani, mikor minden pillanatunkban meghalok kicsit, s kettőnk különös vákuumában levegő nélkül próbálok lélegezni. Nem írhatok többet, mert nem ér, hogy olvasol s átérzel, míg nekem a profizmus közönye mögé bújtatott rezzenéstelen arcod mutatod, mintha én fájnék egyedül. Mégis mikor lett a semmink a mindenünk...

Furcsa játék ez, s cseppet sem élvezem, mindenhogy fájdalmas, a megélés nem kikapcsolható. Hideg értelemmel elnyomhatod a hiányt, de nekem csak az érzés maradt, s már a kín hívja elő belőlem a nevetést, mert még így is teljesebb vagyok melletted, mint másokkal bármikor. De érdesen hagytuk a széleket, s minden találkozás egy újabb karcolás, ahogy belesimulunk az egymás mellett megtalált önmagunkba. Nem hagysz veszíteni, utat törsz a félelem emelte falakon, mintha itt akarnál lenni, s oly könnyedén rántod le rólam a közönyt, pedig tudod, hogy ellened védtelen vagyok. 

Csak nyelem a visszafojtott érzést, jégkockaként torkomon akadva fullaszt, súlyos kővé válva üli meg a gyomrom. Lassan épülnek vissza a falak, mert oly könnyedén döntöd romba őket, hiába minden küzdelem, eleve elrendelve állok a vesztes oldalon. Éberen forgat magán az ágy, s túl valóságosak rövid álmaim,  míg egyre mélyebbre ránt magával a kattanás, s már alig emlékszem, hogy visszafordultam-e vagy még ott vagyok, félvilágok közt rekedten nehezen eszmélek újra magamra. Néha tányért lökök elém, gyakrabban poharat, s már két pirulányi idő kell, hogy csituljon fejemben a gondolat, s el tudjam magam vágni a nagy közös tudattól, hogy végre csak én maradjak és a hátrahagyott fájdalmad, kéretlen elevenedsz meg minden érzékemen, nekem nincs mibe menekülni, mert belaktad mindkét életem. Nekem nem megy a megalkuvás.

Egyre csak növekszik a semmi idebenn, feszülve recsegnek a csontjaim, míg körmeim a bőrömbe vájnak, várva, hogy mosson el egy másfajta fájdalom, de a vöröslő félholdak is Téged idéznek. Nem adlak, s nem engedsz, egyetlen érzést szakítanánk kétfelé, de ezt nem lehet lesimítani, mint szétfeslett ruhát, mert kicserélhetetlenül a vérünkbe szivárgott a másik. Nem akarod hallani, de akkor is visszavárlak, s hiába tudom, hogy minden szavammal rád is festek egy újabb sebet, lehetetlenség magamban tartani a túlcsorduló érzéseket. Hirtelen törsz rám, mikor már nem számítok rá, s hideg verítékben zihál éberré a tudat, hogy nem fekszel mellettem, s megint csak ide álmodtalak...

Még mindig itt vagy, mint bent rekedt lélegzet szúrod az oldalam s hiába mozdulok, nincs jó irány, mindenhogy fájsz, apró tűkkel nyilalsz belém, s hiába szorítom össze a fogam, a könnyeket nem lehet irányítani. Tudtam, hogy ingatag kötélen táncolunk, de csak most, ahogy zuhanok, eszmélek rá, nem húztam védőhálót a feneketlen mélység fölé, mert nem hittem, hogy valaha is elengeded a kezem. Életemben először nem én furakodtam, Te vontál a bőröd alá, akarva, hogy éljelek meg, s minden félelmem hátra hagyva léptem hozzád, soha még ennyire közel. Mégis kiszakítottál s újra kartávolságba löktél, megint másokká lettem, mert visszarántottad a falakat, elvágva a kettőnk közt szövődött különös hálót, s már alig érezlek. Soha nem fájt még ennyire semmi. Magammal nem törödve, csak abban reménykedem, hogy így most jó neked, hogy megéri minden hamis mosolyom, ez a belülről vérző színjáték, s egy pillanatra sem szivárog át a kiheverhetetlen veszteség. Nem lettem tőled más, csak több, de ez nem állandó, ahhoz hogy így maradjak, Te is kellesz. 

Halkan lépdel végig gerincem mentén a nyugalom, finoman lobog végig ereimben a boldogság, ahogy szíved a bőrömre dobban, s lélegzeted hallgatva olvasztom magamba válaszmosolyod, míg elmerülök a hitetlenül ragyogó kékségedben. Pedig létezem, s játszom rajtad, ezen az ujjaim alá teremtett tökéletesen hangszeren, hisz rád írták a kottám, s bensőm legmélyéről hullámzik elő a gyönyör minden reszketeg lélegzetedre, már együtt remegjük a harmoniát. S bármi történjen, erre a pillanatra, ahogy ujjaid belesimulnak a hajamba s szavak nélkül érezzük a másikat, míg reszkető szájjal engesztelem a bíbor fognyomokat, erre az egyre, mikor a társtalanságból hirtelen mi lettünk, örökké emlékezni fogok.

Ma elraktam a takaród, a párnád, véglegesítve az egyedült, s itt ülök a kínpaddá lett, túl naggyá vált ágyon, kerülve az álmot, s ha nagy ritkán erőt is vesz rajtam az ájulás, szíved ritmusával a fülemben fulladok éberré megint. Lassított öngyilkosság ez, a csontjaimba beszivárgott örökös fájdalom, ott vagy minden mozdulatban, s magam alá hullok, a redőny résein beszivárgó napfény szivárványt remegtet a szempilláim végére, míg a parkettát karmolva emlékeddel végigmosol, sósan, hidegen. Meghasadt tükrödben már nem látom magam, csupán a szilánkokat szoríthatom a tenyerembe, s kérlelem, írja át a vonalakat, vágja rövidebbre, könyörgöm is ha kell, csak soha ne kezdhessem újra, ha lemegy a függöny s véget ér ez az abszurd színdarab, mert nem vagyok se ide, se senkihez való.

Csak kínzom magam, újra és újra olvaslak, keresve a hibát, míg szürkévé ázik körülöttem a lét, s cseppfolyósan olvad bőrömre a magány. Mindenestül hiányzol, s nem segít, hogy talán Téged is álmatlanul forgat az ágy, mert itt lenne a helyed. A semmi ízével a számban, nehéz játszani a minden rendbent, míg idebenn üvöltve karmol a miért. Egyensúlyt vesztve botladozom a helyesnek vélt irányba, hol a közeledbe, hol a legtávolabb taszítom magam, s ez épp oly lehetetlen, mintha lényemtől akarnék szabadulni. Csak melletted csitul fejemben a zsongás és száll fel a dermedtség köde, de a választalánság még ott dobol a fülemben, s már bőrömmel hántanálak magamról, mert belülről égetsz. Nincs hova menekülni...