Megint éberré fullaszt a valóság, de lehet, hogy most álmodom, érzem, hogy ujjaim közül apránként siklik ki a tudatom s hiába kapok utána, egyre halványabban emlékszem, hogy miért is nyúltam. Kínlódva vágyom, hogy ez csak álom legyen, hogy egyszer csak felriadjak, ha az utolsó csepp vérem is a padlóra hullt, és ott leszel, hogy átölelj s szíved ritmusa csitítsa el a reszketést s ujjaid a tarkómra feszülve építsék újra a valóságot, ahol nem fájunk, ahol ott a cél s az indok, ahol a szó nem lassú méreg és a tett nem gondosan adagolt halál. Tudom, hogy álmodom, de ez nem lehet a sajátom, hisz túl sokan vagyunk, s ott az örökös dallam a leghátsó sarokban, hogy ideje felébredni, de nem tudok, nem merek, mert mi lesz, ha Te is én vagyok, csupán egy emlékekből alkotott összetartozás és Téged öllek meg, ha kinyitom a szemem. Ha túl sokszor halsz meg, egyszer nem ébredsz fel, s én ezt az álmot nem kívánom senkinek.