Állok az esőben, a vízcseppek lassan siklanak végig a gerincem mentén, emlékérintésként egy sosevolt valóságból, fantomujjbegyekkel sétálsz a bőrömön s nem tudok nem reszketni.  Várom, hogy tisztára mosson, törölje le sóhajod a fülem vonaláról, s nyakamról fogaid belülről izzó nyomát, hogy ne érezzem, ahogy tőlem ívbe feszülve acélpántként simulnak combomra ujjaid. Százegyedszerre húznám magamra az éjszakát, mikor súlyos lélegzetként tágítja tüdőm a minden, s szeretném hinni, hogy ez is csak egy nehezen gyógyuló karcolás, s nem a legmélyebb seb vagy, mert jönnie kell a pillanatnak, mikor lassan sárgába fordul lelkemen ez a véraláfutás, és nem fog fájni, ha meggondolatlan tettekkel markolsz belém. Most csak én vagyok és ez félig langyos zápor, még nem tud lehűteni, túl forrón lüktet ereimben a magány, s éhesen sóvárog utánnad a bőröm, mert nem érinthet soha többet más.