Elmúlt egy nyár s megint esik. Hidegen zuhog, s elég volt egy pillantás a kabátodra, hogy megelevenedjen a súlya az ujjaim alatt, ahogy búcsúzóul beléd kapaszkodtam, hogy lophassak még, még egy pillanatot, s a küszöbön túlról jöttél vissza hogy álljon meg még egy percre a világ. Itt van az orromban az illata, a Tiéddel keveredve s érzem, ahogy magadhoz ölelsz, fantomérintés a derekam vonalán. Szinte már valóság, hüvelykujjad finoman simít végig csuklóm pulzusán, halkítva a belső morajt s kiáramlik minden küzdelem, álarcot vesztve csak mi vagyunk, vegytisztán, egymás szemében. Mára kikopott a forróság a bőröm alól, csak a menekülés kavarog kásásan legbelül, megfagy majd felreped, hideg a fájdalom is, bár nem magamnak okozom, én már nem érzek semmit ami az enyém, mindig csak mások, úgy ahogy rég. Nem félek búcsúzni, csupán csak nem tudok, mert nem bírom látni a szemedben, hogy már nem az vagyok.