Csak nyelem a visszafojtott érzést, jégkockaként torkomon akadva fullaszt, súlyos kővé válva üli meg a gyomrom. Lassan épülnek vissza a falak, mert oly könnyedén döntöd romba őket, hiába minden küzdelem, eleve elrendelve állok a vesztes oldalon. Éberen forgat magán az ágy, s túl valóságosak rövid álmaim,  míg egyre mélyebbre ránt magával a kattanás, s már alig emlékszem, hogy visszafordultam-e vagy még ott vagyok, félvilágok közt rekedten nehezen eszmélek újra magamra. Néha tányért lökök elém, gyakrabban poharat, s már két pirulányi idő kell, hogy csituljon fejemben a gondolat, s el tudjam magam vágni a nagy közös tudattól, hogy végre csak én maradjak és a hátrahagyott fájdalmad, kéretlen elevenedsz meg minden érzékemen, nekem nincs mibe menekülni, mert belaktad mindkét életem. Nekem nem megy a megalkuvás.