Ma elraktam a takaród, a párnád, véglegesítve az egyedült, s itt ülök a kínpaddá lett, túl naggyá vált ágyon, kerülve az álmot, s ha nagy ritkán erőt is vesz rajtam az ájulás, szíved ritmusával a fülemben fulladok éberré megint. Lassított öngyilkosság ez, a csontjaimba beszivárgott örökös fájdalom, ott vagy minden mozdulatban, s magam alá hullok, a redőny résein beszivárgó napfény szivárványt remegtet a szempilláim végére, míg a parkettát karmolva emlékeddel végigmosol, sósan, hidegen. Meghasadt tükrödben már nem látom magam, csupán a szilánkokat szoríthatom a tenyerembe, s kérlelem, írja át a vonalakat, vágja rövidebbre, könyörgöm is ha kell, csak soha ne kezdhessem újra, ha lemegy a függöny s véget ér ez az abszurd színdarab, mert nem vagyok se ide, se senkihez való.