Második bőrként simul rám a félelem, akaratlan rándulnak meg az izmaim, ahogy vibrál bennem ez a nyugtalan feszültség, mert tudom, most mi következik és visszatartott lélegzettel várom az elkerülhetetlent. Próbálom elképzelni a fájdalmat, hogy, mikor majd először jön szembe velem a beigazolódott rettegés, ne látsszon rajtam semmi, hogy összeszorított fogakkal is őszintének tűnjön a mosolyom, míg néma robajjal omlik össze idebenn minden amiben kétségbeesetten hinni akartam. Felőröl a várakozás s egyre halványulok, mint esőáztatta krétarajz a rideg aszfalton, vékony hullámokban összemosódnak a színek, sosevolt árnyalatokban bontakozik ki könyörtelenül a nemidevalóság. Már semmi nem emeli le a súlyos mindenséget a mellkasomról, megszoktam, hogy a légzés ma már csak fulladás és az álmok sötétjében azt suttogod, hogy az a valóság s arra riadok, hogy majdnem elhittem. Feketén folyik végig bőrömön a repedés, leszivárog egészen a csontokig, hogy később, mikor újra és újra megölöm magam, beszennyezze a padlón végigsikló mélyvörös selyemszalagokat. Függő lettem, minden kishalál megszállottja, mert már csak ettől érzem esendően embernek magam, de már ő sem jön el…