Még mindig itt vagy, mint bent rekedt lélegzet szúrod az oldalam s hiába mozdulok, nincs jó irány, mindenhogy fájsz, apró tűkkel nyilalsz belém, s hiába szorítom össze a fogam, a könnyeket nem lehet irányítani. Tudtam, hogy ingatag kötélen táncolunk, de csak most, ahogy zuhanok, eszmélek rá, nem húztam védőhálót a feneketlen mélység fölé, mert nem hittem, hogy valaha is elengeded a kezem. Életemben először nem én furakodtam, Te vontál a bőröd alá, akarva, hogy éljelek meg, s minden félelmem hátra hagyva léptem hozzád, soha még ennyire közel. Mégis kiszakítottál s újra kartávolságba löktél, megint másokká lettem, mert visszarántottad a falakat, elvágva a kettőnk közt szövődött különös hálót, s már alig érezlek. Soha nem fájt még ennyire semmi. Magammal nem törödve, csak abban reménykedem, hogy így most jó neked, hogy megéri minden hamis mosolyom, ez a belülről vérző színjáték, s egy pillanatra sem szivárog át a kiheverhetetlen veszteség. Nem lettem tőled más, csak több, de ez nem állandó, ahhoz hogy így maradjak, Te is kellesz.