Csak megyek előre, még visz a lábam, a nem nyugvó belső késztetés szorítja ki az egyik lépést a másik után. De már meglazult az akarat, s a cél, ez a régen oly csodás selyemszalag, megállíthatatlan siklik a föld felé s érintése nyomán ébred bőrömön a rideg nyugalom, álomba hűt a végletesség. Már írni is fáj, ott vagy a betűk alatt s az idegeim végén megrándulnak tintakéken a hárompontok s a kérdőjelek, mert még mindig nem alkuszom. Nem tehetek róla, hogy abban a sosevolt forró pillanatban beléd olvadt ez a szívemnek nevezett vérpiros műanyag, s Te rosszul törted ketté, hogy mentsd a sajátod, túl nagy darabot vittél magaddal, s azzal ami hátramaradt még lélegezni is nehéz. Ha már nincs mit veszítened, tudod, hogy meghaltál.