Fáj a bőröm, ahogy belém mar a láz, míg csontjaimat spirálosan fonja körbe a hideg, s roppantja meg a magány. A végtelen éjszaka egyre csak nyúlik, s már nem merem lehunyni a szemem, mert félek, hogy ide álmodlak, s hitetlenül beléd kapaszkodva nyakad hajlatába zokognám, hogy nem vagy itt. Így most csak állok és hagyom, hogy fájjon, mert szeretem ezt a jégforró csodát ami átfut a lelkemen, mikor a szakadék túlfeléről még mindig fontosnak hazudsz, s nem hagysz zuhanni. Pedig olyan jó lenne, beleszaggatni minden érzést a szélbe, nézni, ahogy tehetetlenül hullnak alá s rétegenként, elkerülhetetlenül simulnak bele a semmibe, míg végül hátat fordíthatok, s nyomot sem hagyva elsétálhatok.