Csak ülök és figyelem, ahogy körém sűrűsödik az éjszaka, szorosan simul rám a csend által az egyedül, de most már az én hibám, én oldottam ki a súlyos bársonyfüggönyt, hogy nehezedjen közénk, mert még mindig elviselhetetlen a nélküled. Nem hazudhatom rád tovább a mosolyom, mikor Te hívtad elő az igazit, de képtelenség az álarcot fenntartani, mikor minden pillanatunkban meghalok kicsit, s kettőnk különös vákuumában levegő nélkül próbálok lélegezni. Nem írhatok többet, mert nem ér, hogy olvasol s átérzel, míg nekem a profizmus közönye mögé bújtatott rezzenéstelen arcod mutatod, mintha én fájnék egyedül. Mégis mikor lett a semmink a mindenünk...