Pont olyanok vagyunk mint a zebra az úttesten, kényszeresen precíz másom, s mégis pontos ellentétem. Itt fekszünk egymás mellé festve a rideg aszfalton, s hagyjuk átsétálni rajtunk a mindent, mert nem tehetünk mást. Pedig próbáltam elmenekülni, hagyni, hogy forró acélgolyóként ülje meg a gyomorszájam a harag, mégis visszarántott melléd valami kimondhatatlan. És hirtelen már nem számít hogy mi volt, mert első bőrként simul rám a nyugalom, s árad, egyre csak árad a béke az ereimben, s szédülve kattan helyére ez az érthetetlen hazatalálás. Éles a gyönyör a nyersre kínlódott idegeim végén, de ennyi fájdalom kell, hogy elég valódi legyek. És ott a könyörgés a nyelvem hegyén, bár még magam sem tudom mi az amit kérek...