És van hogy tehetetlen vagy, túl tökéletesek a látszatfalak, s nem hibáztathatod érte őt vagy épp egy másikat. Csak gyűlnek a sebek, fényesen égető fájdalom a gyomorszájadban, s benned rekedt az üvöltés, nincs ami a felszínre hozza, s te egyre csak repedsz, lelkedről kopottan pattog le az életösztön. Minden éjszaka örökkék sötétjében, csendesen átrajzolod a határvonalakat, s hagyod hogy fájjon, már nem számít, csak legyen minden, minden vörös. S szememre lobbanthatod, hogy én vagyok aki elsétál, de Te vagy az aki hagyod, hogy megtegyem. Elkerülhetetlen volt a szívszakadás.