És most valahogy újra van holnap, persze nem lesz édesebb, mint a ma, nem burkolja semmi ragadósan puha vattacukorba, épp oly keserű és magányos mint bármelyik tegnap, de lesz, s Nektek csak ez számít. És én majd mosolygok, kristálygömbként dobom vissza rátok az illúziót, hogy belém láttok és hogy megérte, s üldöz majd a hálám, hogy ezt is elérted. De idebenn mégiscsak ugyanaz vagyok, a hátrahagyott vagy talán a sohasem megtalált harmadik, pontosan annyira ismeretlen a szemedben, mint háromszáz tegnappal ezelőtt, hiába hiszed oly elégedetten, hogy tudod ki vagyok. Csak menni szeretnék, zuhanva hullani a semmibe, bele az örökké vágyott csend közepébe, utoljára érezni, ahogy vadul átzubog vénáimban a kéretlen életem, s ha le is pergetem majd a képeket reszkető szemhéjak alatt, azt tudnod kell, hogy akkor már nem lesz bennem megbánás s bármit is kínáltál volna, az édeskevés...