Nem maradt más, csak a tökéletes semmi, már visszhangot sem vernek üres szobámban a falak, ha nagy nehezen előtör torkomból a kín és némán üvöltök egy nem létező fájdalom régi-új emlékétől. Soha nem léteztél, csupán csak érzéssé épített lelkemből egy gondolat, hogy társam legyél itt a mindenség peremén, de ez is csak illúzió, mint a szivárvány, egyhangúságod törtem meseszép részletekké, de ha lemegy a nap és eláll az eső, nem marad más csak a vakító fehérség s ég tőled a szemem, egyre csak nyelem vissza a hol keserű, hol sósfémes könnyeket, mert hiába kémlelem az eget, seholsem talállak már. Jégforró körülöttem az éjszaka és mások megalkuvását követve próbálok túlélni, de mikor csak a semmit markolja körül idebenn a sekélyes gyönyör nem tudok nem arra gondolni, hogy tíz körömmel szaggatnám fel a bőröd, hogy szívedhez szorítsam a szám és pár pillanatra engedjek a gyengeségnek, ahogy ajkaimhoz lüktetsz vadul, hogy volt benned érzés.