Ennek semmi köze az értelemhez, nincs benne gondosan kiszámolt hideg logika, ez csupán a végtelen forró akarata, hogy megtöltsön a mindennel, általam vonva szorosabbra önmagát. Valahogy mégis üres vagyok, mert idebenn egyre csak forog vibráló színekkel ez a kaleidoszkóp, de egyik érzés sem az enyém, s ami nekem jutott az csupán a kín, hogy magaméként sirassak el minden hibát amit nem bírtam elkövetni. Csak a fulladás a sajátom s mikor újra kapok levegőt, akkor is Téged lélegezlek be, szádból lopnám ki sóhajoddal magam, mert Te láttad amit nekem, hiába kérlelem, semmilyen tükör nem mutat. Kell, hogy legyen nevemmel valahol egy ezüstgolyó, mely végre szíven talál, s az utolsó utáni dobbanással végre csend legyen, hinnem kell, hogy van az az aranylövés, mely felperzsel mindent s ha nem is marad utána más, csak a kietlen némaság, akkor is tudni fogom, hogy akkor, abban a pillanatban, az ott, örök magányba fagyva, én vagyok.