„Yeah, you bleed, just to know your alive”

A fürdőszoba kövén ülve a mozaik csempét bámulom. Fekete, fehér, fekete, fehér. Négyfalnyi világom keserűvé ázott csendjében utat törsz magadnak, befurakszol zsibbadt szemhéjam résein, beleivódsz a retinámba és kivetülsz a paradox kockákra. Átkattan a világ, magába vákuumoz egy emlék. Te és én, test-test ellen, forró harcban, egy ütemre mozdulunk a belső zenénkre. S a tenyér már bőrt simít, rákarmol, majd újra becéz. Hajadba markolva, fuldoklón kapaszkodom, míg kezed a hátamra simul, bizalommal ernyedek hátra. Ajkak súrolják a kulcscsontomat, forró lélegzet karcolja végig a nyakam. Az egyre mélyülő ritmusban minden lökés a szívemig hatol és tested már nem hozzám mozdul, már bennem vagy egészen.Nedves tenyér siklik a sós bőrön, lopott villanásra beléd kapnak ajkaim. Cérnaszálon kötéltánc. Zuhanunk…

Filmszakadás, felgyúlnak a fények és újra a mozaikok vibrálnak a szemem előtt. Nem fáj. Igazából egy ideje nem érzek semmit, ezért is ülök most itt, fejem a kádnak támasztva, cigi a számban és emlékezni próbálok, milyen is az íze, mert a halott idegek a testemben, már képtelenek rá. Csak a sokéves rutin emeli a számhoz a kezem, szívja be a füstöt majd engedi ki. Megint a kockák. Fekete, fehér, fekete, fehér. A fény megbicsaklik a fémen, agyamban a hang szinte már könyörgő. Groteszkül tökéletesek a vonalak. Felrobban a világ, elöntenek az érzetek. Fájdalom. Langyos nedvesség. A kád hidege a hátamon. A cigi íze a számban. Élek. Valahol félúton a zokogás és a nevetés között a kockákat bámulom. Fekete. Fehér. Vörös.

Homlokomat a hűvös üvegnek simítom, hagyom, hogy a forró lüktetést langyossá csitítsa ereimben, kérlelem, hogy oltsa el bennem ezt a lázas vágyakozást, mert nem bírom, hogy itt vagy bennem, oly mélyre ágyazódva, hogy hiába szaggatlak tíz körömmel, reggelre új hajtást hozol. Egész testemet neki feszítem, hogy leföldeljen, hogy ne pattogjanak az idegeim végén a szikrák amiket bőröddel csiholtál rám. Mert el kell, hogy haljon, hisz másként minden emlékedre bársonyszalagként siklik végig gerincem mentén a hozzád rántó vágy. Megrekedtem a soha ne és a túl hamar között és talán bele is halok ha nem mozdulunk tovább. Hozzá tapasztom az ajkaim, hogy ne üvöltsön fel bennem a gyász, szaggatottan, füst ízűen, sosevolt valóságosan. Lehunyom a szemem, hogy ne is lássam a szürkészöld kétségbeesést, hogy ne pillantsak a vállam fölött a semmibe, míg csikorognak a fogaim, ahogy egyre szűkebbre vonja bőröm a túl rövid idő alatt megélt túl sok érzés. Szinte hallom, hogy sikítva reped és a réseken át lassacskán az üvegre csordogálok, kihült ujjaimmal, búcsú leheletemmel is téged hagyva hátra.

Fémesen hideg az egyetlen megoldás, végigsimítom alkarom bőrén, először gyengéd mozdulattal, lassan növelve a nyomást, érzem ahogy átlüktet rajta a feszültség. Óvatosan szakítom át ezt a leheletfinom hártyát aggasztóan vad érzelmeim felszínén, s fájdalmasan megkönnyebbült sóhajjal buggyan elő a megváltás, vörösen mosva el a tegnapok mocskát. Nézem bűneim, ahogy gyorsan hűlő pocsolyába gyűlnek a rideg kövön, belesimítom tenyerem, míg végigfut gerincemen a remegés és rámront az üresség, vadul szakítva ki tüdömből a levegőt, forró fájdalmat csempészve a helyére. Hátamat a padlónak feszítve hagyom kiáramolni az elviselhetetlent, s szédülni kezdek, már megint túl messzire mentem, s félő egyszer nem találok vissza, mikor már nem lesz kiért megfordulni.

Hagyom, hogy megérintsen, pedig menekülően feszülnek az izmaim, s megrándulok ahogy közelebb lép. Észre sem veszi, hogy szorosan lehunyom a szemem és fogaim nem a gyönyörtöl kapnak ajkaimba, hogy szemem sarkából hidegen csorog a könny. Megteszem, hogy egyben tartsam ezt a senkinek sem otthont, mert nem bírnám elviselni, ha én égetném porrá. Sekélyesen lélegzem, a levegő horzsolja a tüdőm, de félek, hogy egyszer csak feltör az üvöltés és összeszorult torkomból nyűszítve könyörgök kegyelemért, inkább öljön meg, mint ez a selyembe bújtatott szögesdrót korbács, mely a bőrőm alá furakodva lassú mérget keringet belém. Minden mozdulata mint felülkerekedett büszke hadvezér: ’lám nem hajolt, hát megtörtem’, és nem látja a túl tökéletes színjátékot, mert álarcom a helyén, s nem csúszhat félre, míg ki nem jutottam a labirintusból, mikor majd elhiszem, hogy bármit is mond, azok csupán csak szavak.   

Fekete-fehérbe olvadt a minden. Itt ülsz velem szemben, sejtelmes keretbe von a cigarettafüst. Élő, lüktető emlék vagyok, mindené ami szép volt, mindené ami elromlott. Feszengünk a székeken, semleges társalgásba csomagoljuk a fontosat. Láncra vert a rémület, pórázon rángat, megfojt a bizonytalanság. Csak nézlek, ajkaid vörösre gyúlnak képzeletem kínpadján és már nem látok mást. Meg akarom érinteni, körbe akarom rajzolni, érezni akarom a forró selymet az ujjaim alatt. Fogaim közé akarom venni, megízlelni, magamba szívni, soha többet el nem engedni. Fényesre csiszolta szemeimben a ragyogást a vágy. Tetten érten, remegő pilláim alá rejtem tekintetem. Hangtalan fohászom nem érhet el hozzád: Old el a láncokat! Hazavárlak. Téged vágylak…

Nekem kell ez a fájdalom, s nem érdekel, ki mit gondol, melletted sarokba hajítottam sosemvolt normalitásom utolsó foszlányait is. Mert akárhányszor végigsimítom ujjaimat létezésed mélyvörös bizonyítékain, apró máglyák lobbannak a bőröm alatt s reszketve szakad ki belőlem a lélegzet, s egy pillanatra újra a karjaidban vagyok, ahogy hitetlenkedő tekintettel éllek meg, belefulladva a végtelen kékségbe. Szükségem van rá, mert másként nem lehet valós, kell, hogy szorosan ölelj, érezni akarom, ahogy a szíved rajtam dobban át, míg sósfémesen iszlak magamba s ruhástul rántasz a gyönyörbe. Akarom, hogy harapj, hogy vibrálva olvadhassak beléd, sodorj magaddal, mint szivárványos szappanbuborékot a nyáresti szél, s lemoshatatlan illatoddal bújhassak ágyba, mert bennem élsz, kitörölhetetlenül...

Csak nézek a lábam elé és jósolni próbálok a fekete-fehér mozaikból, a félelem jégkockaként üli meg a gyomrom, állok mozdulatlan, téged várva. Eltelik pár pillanat nélkülem, mert már itt vagy, s lehunyt pilláim alatt vakító fehérre robban a világ, egyetlen érintésedre bensőm legmélyebb pontjáról remegve fodrozódik végig véremben a zsibbadás, elgyengül a térdem. Szívem a tiédhez gyorsul, míg beléd simulok, s érezlek magamban, tíz körömmel kapaszkodva hinném a lehetetlent, ahogy ajkaidra itatom titkos mosolyom. Lázasan kell a fájdalom, hogy a bőrömre harapd magad, mert érezni akarlak minden pillanatban, hogy tudjam, velünk tényleg megtörténik a minden. Halkan suttogom füledbe a gyönyöröm, mert önző vagyok és csak magunknak akarom ezt a csodát, pedig nincsenek rá szavak. 

A szerelem nem boldogságban mérhető. A fájdalom az, ami rideg precizitással, gúnyosan arcodba köpi, hogy mennyire szerettél. A karmolás mélysége a szíveden, mikor kontár mód próbálod az utolsó sejtig kivájni őt magadból egy sötét sarokba kuprodva. Bőröd vörössége, ahogy a zuhanyrózsa forró sugara alatt nyersre sikálnád magad, száműzve illatot, fognyomot, láthatalanul rádsuttogott ígéretéket. A szoba csendje és a szíved dobogása, mikor álmodból riadva elsőként érte nyúlnál. A gyönyör üressége, mikor egymagadban táncolod a párost, félrehangolt dallamra, a kéj sóhaja őt hívja az ajkaidra, s a szikrázó fehér helyett a tompa fekete magaslaton képtelen vagy nem zokogni. A kényszer, hogy rombolj és az inaidat feszegető tehetetlenség, mert nem tudod megtenni. A könnyek, mikor homokként szemedbe sodorja őt a szél, és a homályos körvonalak között minden munkád összedől, mert illata az orrodban, íze a szádban, láza a bőrödön és nincs kegyelem. 

Már az ajtóban ledobtam a haragot, mint nehéz szövetkabátot, ha véget ér a tél. Az újdonságtól még remegnek ujjaid, s lassan gombolod le rólam a magányt, finoman simitva le a vállamon, a békét csókolva a helyére. Amíg fülembe suttogod magam, lényeged végig siklik a nyakam vonalán, szikrákat festve a sebek helyére. Minden lefejtett réteggel egyre több vagyok, s mikor egy utolsó mozdulattal kilépek a múltamból, és itt állok bőrkötésben, a csak általad értett alkotás, újraírtad a kitépett lapjaim, de ma nem olvasunk, ma én vagyok a befogadó.

Talán csak a napsütés teszi, vagy a kora esti langyos szél fűszeres illata, de csodás zenére mozdul a szívem és a hosszú nap végén is könnyűek a lépteim. Békére leltem önmagammal és ezt neked köszönhetem, mert tisztábban látszom benned, mint bármely kristálytükörben, mert nem hazudod a legszebbet, csak hogy mentsd magad. Már csak egy lépés választ el és elképzelni sem merem, mi lesz, mikor először simulok a tenyeredbe és e zárt áramkörön keresztül, elsőkézből érezlek át, nem lesz-e elviselhetetlenül gyönyörű, van-e még hova teljesedni. Félek, hogy azonnal függővé válok és közelségedre lábujjhegyen nyújtozik majd feléd minden idegszálam, mert elvesztem menthetetlen. Ezért most inkább lehunyom a szemem és hagyom, hogy Te vezess át ezen a kötélen, míg ereimben zubogva árad a tavasz.   

Pár perccel hajnal után, mikor még reggel sincsen, ébrem fekszem ebben a bűvös sehová nem tartozó pillanatban, a régen otthonnak tartott, ma már idegen ágyban, tested forró vonalával a hátamon. Hiába mozdulok, csak szorosabban vonsz magadhoz, bőrömre égetve kétségbeesett magányod. Pedig már fényévnyi a távolság, bár indaként csavarodsz körém, más lakik már bennem a város túlsó oldalán. Nem lehetek örökké a takaró, mely a sötétben távol tartja a szörnyeket, mert én is azzá lettem, az ágyad alá temetve, kisöpörhetetlenül. S mikor ujjaiddal hazug megalkuvást simítanál rám, szívem nem lódul neki, más ütemre dobban, mert széttéptük a kottát, és sosem volt ritmusérzéked. Önző a csókod, engem mégis feloldoztál, mert már nem nyílnak újra a sebek, de te itt akarsz tartani, mert se mással, se egymással, s az illúzió színes ecsetjével fested másra a szerelmed, és észre sem veszed, hogy a vonásaimat rajzolod rájuk. Nem hantolhatsz ki újra és újra, ha elviselhetetlen az üresség, temess el végleg, mert elvesztetted a megtalált lányt. Évente egyszer hozz virágot, simíts végig a sírkövön és pár percre emlékezz rám.

Félek tőled, mert már itt vagy, minden tettem visszhangjaként, beleszámítva a lépéseimbe és észre se vettem, hogy tánc nélkül dobtam öledbe mind a hét fátylam. Már nem hazudhatom a közönyt, mert pontosan tudod mikor játszom, hogy nem érdekel, a tükör elé toltál, kicsomagoltál, visszafordíthatatlanul. Először vagyunk önmagunk és ijesztő, hogy nem riaszt, sőt egyre jobban vonz a valódiság soha meg nem élt varázsa. S itt kezdődik a remegés, mert betörtél a falakon, ahová még senki nem jutott el, kitűzheted a zászlót, mert megnyerted a legnagyobb háborút, de ha körbenézel először, igazán, kell-e majd amiért akaratlan megharcoltál. Bár hozzád szelidültem, nem akarom, hogy a felelősség lopja majd közénk a hazugságokat, mert nem akarsz bántani, de a rókák végül mindig egyedül maradnak. Talán el kell menned, mert megrészegültem tőled és próbállak nem megharapni, ezért is lépek most hátra. A kishercegeknek a rózsájuk mellett a helyük.

Elnyúlva elefántcsonttornyom hűvös parkettáján a plafont bámulom. Hagyom, hogy minden karcolását bőrömre csókolja, hogy emléke legyek minden meggondolatlan mozdulatnak. Csak itt lehetek igazán valós, nem csupán egy félkész mintára ráhúzott megszegett szabály. Majdnem két karnyújtásnyira mégis közelebb mint bárki bármikor, végre bezárhatom ezt a kört és átáramoltatom rajtad magam, hogy megtisztulva visszatérhessek belém, soha még ennyire megértetten. Lecsiszoltad a széleket s már nem szaggatok régi-új sebeket mikor jön a kattanás és megélem a mindent, nem szorítja össze bordáimat a mélység, nem hat a nyomás, magaddal vontál körém védőruhát. Újra és újra elbotlanak nyelvemen a szavak és örülök, hogy nem kell őket kimondanom, mert érted, jobban is érted ha elharapom a félszavakat, a többi úgyis menthetetlen feléd siklik a kettőnk közt feszülő finomra hangolt érzelmi pókhálón. Nem érinthetlek, mert félek, nem is vagy valós, csak iderajzolt ez a társtalan kényszer és  nem engedhetetm meg, hogy köddé válj, mert újra itt maradnék önként elűzve a zajos némaság fölé emelt örökkék bástyám tetején.

Megint itt vagyunk, mérföldekről rántott vissza minket a kényszer. Nézzük a másikat és érezzük, hogy túl sokan vagyunk, múltunk még tarkónkra tapasztja fagyos ajkait. Pedig oly hevesen szaggattuk egymásról a gyászruhát, s közben észre sem vettük, hogy már a bőrünkre karmoltuk a magányt. S ahogy ez a keserű eső összemosta a szívünket, már a te fájdalmad lassítja az enyém, véremben keringeted az ürességed, várva hogy töltselek meg önmagaddal, de te mindig csak elveszel s így lassacskán semmim nem marad. S ahogy egymásnak feszül a fekete és a fehér, önző dühötökben észre sem veszitek, hogy rajtam keresztül szúrjátok a másikba a kést, miközben dacos gyermekként szorítotok magatokhoz, pedig már rég túl nagyok vagytok a rongybabához. De engem ki foltoz majd össze, ha a földre zuhanok, kifacsart végtagokkal, hármunk vérétől mocskosan. Elmos-e vajon a dagály, vagy marad a szilánkos tengerhomok, hogy lassan koptassa el láncaim. Bár a lépés joga nálatok, a játszma csak akkor ér véget, ha a Királynő halott.   

Nem sírok. Reszket a szám. Nem sírok. Összekoccannak a fogaim. Véremben szétáramlik a lebegés, ahogy ujjaid egyre szorosabban markolnak a hajamba s ívbe feszíted a gerincem. Reszket a szám. A jegesen forró szilánkok megáradnak a bőröm alatt. Nem sírok. Ellobbant pupillákkal félig lehunyt szemhéjak alól figyellek. Reszket a szám. Nem csókolsz meg. Mozdulunk. Lágyan. Keményen. Reszket a szám. Gyönyörömmel fested rám a skarlát betűt. Még reszket a szám. Már nem csókolsz meg. Nem sírok...

A sötét szoba sarkában fellobban egy kicsiny láng, halványan körülsimogatja az arcom, majd felizzik a parázs és újra aláhull a fekete éjszaka. Az első slukktól, mindig megszédülök, pont úgy, mint az első csókodtól a még álomszagú reggeleken. Élvezettel forgatom a füstöt a számban, a hol keserű, hol borzongatóan kellemes ízt, mely pont olyan, mint nyakad hajlata, mikor a gyönyörtől tetten érten, párás testtel kiáltunk csendbe és belédkapaszkodom a számmal, és hagyom, had hulljon fehér szilánkokra a világ. Lassan fújom ki a füstöt, s arra gondolok, hogy ajkaim szenvedélyes ígéreteket suttognak a hátad bőrére a zuhany alatt. A következő kortynyi nikotin kitölti, szinte szétrepeszti a tüdőm, enyém a kétségbeesés, hogy tartson még, még egy pillanatig, ahogy testem remegi karjaid közt a fohászt, a soha ne érjen véget. Az utolsó slukkal feltör belőlem az elfojtott zokogás, végigkaristolja a csendet, körmömre égeti a parazsat. A halott csikk a hamutartóba hanyatlik, lesimítom a könnyeim. Új szál remeg az ujjaim között, sercen a gyufa, lobban a láng, körül zár az éjszaka. S körbe forgunk hajnalig.