Most minden percedben játszol, s lassan magad sem ismered fel a tükörképed a rádfestett közöny alól. Szeretnél megtörni, belesuttogni az éjszakába, hogy elfáradtál, de még egy napig, s talán egy újabbig, meg kell, hogy tartsd a titkaid. Jó lenne tudni, hogy épp kiért játszol, hogy meddig feszítheted lelkeden a pántot, hisz érzed, hogy egyszer úgy is végigrepeszt a rianás, s akkor már nem lesz kegyelem. Nem maradhatsz örökre a tükörterembe zárva, egy lépcsőn álmodva, hogy élsz, mert a hősöd már kiválasztott, s nem a te hibád, hogy az érintése halált hozott s nem ébredést. Mégis minden törött holnapért pereg ajkaidról ez a hamis monológ, mert mélyen legbelül, még magad elől is elzárva, ott rejtőzik a hit, százegyszer is töretlenül, hogy az az egy megment, úgyis megment.