Furcsa ez a félkész magány, fogvacogva állok, miközben ezernyi hátrahagyott érzés, mint forró üvegszilánk árad a bőröm alatt, s minden mozdulat egy újabb karcolás, belülről vérzek, s félő, hogy egyszer csak önmagamba fulladok. Tragikus, hogy csak melletted kel életre bennem a nyugalom, mert nem vársz kérdést, se választ, mégis mindkettőt megkapod, nem feladat, nem teher s neked mégis oly kevés, hiába ivódott belém minden apró mozdulatod, hiába ismerem szemed minden árnyalatát. Nem tehetek a hátrahagyott szikrákról amiket még Te csiholtál rám, itt zizegnek lázasan a bőrömön, kitörölhetetlen vihar vagy az ereimben, s nem érinthet más. Elvesztem önmagamban s keresem az életedben a helyem, egyre csak zuhanunk, pedig jól tudjuk, hogy a mélység fenekén sem vár más.