Egyre csak növekszik a semmi idebenn, feszülve recsegnek a csontjaim, míg körmeim a bőrömbe vájnak, várva, hogy mosson el egy másfajta fájdalom, de a vöröslő félholdak is Téged idéznek. Nem adlak, s nem engedsz, egyetlen érzést szakítanánk kétfelé, de ezt nem lehet lesimítani, mint szétfeslett ruhát, mert kicserélhetetlenül a vérünkbe szivárgott a másik. Nem akarod hallani, de akkor is visszavárlak, s hiába tudom, hogy minden szavammal rád is festek egy újabb sebet, lehetetlenség magamban tartani a túlcsorduló érzéseket. Hirtelen törsz rám, mikor már nem számítok rá, s hideg verítékben zihál éberré a tudat, hogy nem fekszel mellettem, s megint csak ide álmodtalak...