Csak kínzom magam, újra és újra olvaslak, keresve a hibát, míg szürkévé ázik körülöttem a lét, s cseppfolyósan olvad bőrömre a magány. Mindenestül hiányzol, s nem segít, hogy talán Téged is álmatlanul forgat az ágy, mert itt lenne a helyed. A semmi ízével a számban, nehéz játszani a minden rendbent, míg idebenn üvöltve karmol a miért. Egyensúlyt vesztve botladozom a helyesnek vélt irányba, hol a közeledbe, hol a legtávolabb taszítom magam, s ez épp oly lehetetlen, mintha lényemtől akarnék szabadulni. Csak melletted csitul fejemben a zsongás és száll fel a dermedtség köde, de a választalánság még ott dobol a fülemben, s már bőrömmel hántanálak magamról, mert belülről égetsz. Nincs hova menekülni...