Itt ülök már egy ideje, félig szívott cigaretták füstjében, a napok romjain és érik, vagy talán már meg is rohadt idebenn az elhatározás, hogy lefejtelek lassan lelkem szövetéről, bármennyire nehéz is lesz, de megteszem, hiába fut körmöm alá százegy acélszálad, mert inkább élek tovább a gyásszal, hogy elvesztél, mint a hazug reménnyel, hogy össze lehet még minket ragasztani. Remegő kézzel, kontár mód satírozom feketére idebenn a szivárványt, s minden vonással rándulva gyorsul a homok, mely időmet temeti alá, s már nem kell kiásnod. Nem így akartam, de ebben sosincs méltóság.