Megint éberré fullaszt a valóság, de lehet, hogy most álmodom, érzem, hogy ujjaim közül apránként siklik ki a tudatom s hiába kapok utána, egyre halványabban emlékszem, hogy miért is nyúltam. Kínlódva vágyom, hogy ez csak álom legyen, hogy egyszer csak felriadjak, ha az utolsó…

Ez a tükör is meghasadt, s lassan húzva végig ujjaim a fájdalom erein, vörösre festem magam. Hideg nyugalommal figyelem, hogy nem halványulsz, hogy apránként ölsz meg, már csak a végét várom, mikor majd nem fordulsz vissza, s engedsz elmúlnom. Mert most apró szemcsénként pergek le…

Furcsa ez a félkész magány, fogvacogva állok, miközben ezernyi hátrahagyott érzés, mint forró üvegszilánk árad a bőröm alatt, s minden mozdulat egy újabb karcolás, belülről vérzek, s félő, hogy egyszer csak önmagamba fulladok. Tragikus, hogy csak melletted kel életre bennem a…