Ez a tükör is meghasadt, s lassan húzva végig ujjaim a fájdalom erein, vörösre festem magam. Hideg nyugalommal figyelem, hogy nem halványulsz, hogy apránként ölsz meg, már csak a végét várom, mikor majd nem fordulsz vissza, s engedsz elmúlnom. Mert most apró szemcsénként pergek le ujjaid között,  félig még ölelsz, nem elég szorosan, hogy maradjak, de túl erősen, hogy szabaduljak. Hiába zárom el magam, utat találsz, kiveszed a kezemből az önpusztítást, érintésed a bőröm felett remegve próbálja kisimítani a lehetetlent, s hátamat az ajtónak szorítva, kétségbeejtve nyugtat a tudat, hogy ott állsz a másik oldalon.