Pár perccel hajnal után, mikor még reggel sincsen, ébrem fekszem ebben a bűvös sehová nem tartozó pillanatban, a régen otthonnak tartott, ma már idegen ágyban, tested forró vonalával a hátamon. Hiába mozdulok, csak szorosabban vonsz magadhoz, bőrömre égetve kétségbeesett magányod. Pedig már fényévnyi a távolság, bár indaként csavarodsz körém, más lakik már bennem a város túlsó oldalán. Nem lehetek örökké a takaró, mely a sötétben távol tartja a szörnyeket, mert én is azzá lettem, az ágyad alá temetve, kisöpörhetetlenül. S mikor ujjaiddal hazug megalkuvást simítanál rám, szívem nem lódul neki, más ütemre dobban, mert széttéptük a kottát, és sosem volt ritmusérzéked. Önző a csókod, engem mégis feloldoztál, mert már nem nyílnak újra a sebek, de te itt akarsz tartani, mert se mással, se egymással, s az illúzió színes ecsetjével fested másra a szerelmed, és észre sem veszed, hogy a vonásaimat rajzolod rájuk. Nem hantolhatsz ki újra és újra, ha elviselhetetlen az üresség, temess el végleg, mert elvesztetted a megtalált lányt. Évente egyszer hozz virágot, simíts végig a sírkövön és pár percre emlékezz rám.