Elnyúlva elefántcsonttornyom hűvös parkettáján a plafont bámulom. Hagyom, hogy minden karcolását bőrömre csókolja, hogy emléke legyek minden meggondolatlan mozdulatnak. Csak itt lehetek igazán valós, nem csupán egy félkész mintára ráhúzott megszegett szabály. Majdnem két karnyújtásnyira mégis közelebb mint bárki bármikor, végre bezárhatom ezt a kört és átáramoltatom rajtad magam, hogy megtisztulva visszatérhessek belém, soha még ennyire megértetten. Lecsiszoltad a széleket s már nem szaggatok régi-új sebeket mikor jön a kattanás és megélem a mindent, nem szorítja össze bordáimat a mélység, nem hat a nyomás, magaddal vontál körém védőruhát. Újra és újra elbotlanak nyelvemen a szavak és örülök, hogy nem kell őket kimondanom, mert érted, jobban is érted ha elharapom a félszavakat, a többi úgyis menthetetlen feléd siklik a kettőnk közt feszülő finomra hangolt érzelmi pókhálón. Nem érinthetlek, mert félek, nem is vagy valós, csak iderajzolt ez a társtalan kényszer és  nem engedhetetm meg, hogy köddé válj, mert újra itt maradnék önként elűzve a zajos némaság fölé emelt örökkék bástyám tetején.