A sötét szoba sarkában fellobban egy kicsiny láng, halványan körülsimogatja az arcom, majd felizzik a parázs és újra aláhull a fekete éjszaka. Az első slukktól, mindig megszédülök, pont úgy, mint az első csókodtól a még álomszagú reggeleken. Élvezettel forgatom a füstöt a számban, a hol keserű, hol borzongatóan kellemes ízt, mely pont olyan, mint nyakad hajlata, mikor a gyönyörtől tetten érten, párás testtel kiáltunk csendbe és belédkapaszkodom a számmal, és hagyom, had hulljon fehér szilánkokra a világ. Lassan fújom ki a füstöt, s arra gondolok, hogy ajkaim szenvedélyes ígéreteket suttognak a hátad bőrére a zuhany alatt. A következő kortynyi nikotin kitölti, szinte szétrepeszti a tüdőm, enyém a kétségbeesés, hogy tartson még, még egy pillanatig, ahogy testem remegi karjaid közt a fohászt, a soha ne érjen véget. Az utolsó slukkal feltör belőlem az elfojtott zokogás, végigkaristolja a csendet, körmömre égeti a parazsat. A halott csikk a hamutartóba hanyatlik, lesimítom a könnyeim. Új szál remeg az ujjaim között, sercen a gyufa, lobban a láng, körül zár az éjszaka. S körbe forgunk hajnalig.