Már az ajtóban ledobtam a haragot, mint nehéz szövetkabátot, ha véget ér a tél. Az újdonságtól még remegnek ujjaid, s lassan gombolod le rólam a magányt, finoman simitva le a vállamon, a békét csókolva a helyére. Amíg fülembe suttogod magam, lényeged végig siklik a nyakam vonalán, szikrákat festve a sebek helyére. Minden lefejtett réteggel egyre több vagyok, s mikor egy utolsó mozdulattal kilépek a múltamból, és itt állok bőrkötésben, a csak általad értett alkotás, újraírtad a kitépett lapjaim, de ma nem olvasunk, ma én vagyok a befogadó.