Hagyom, hogy megérintsen, pedig menekülően feszülnek az izmaim, s megrándulok ahogy közelebb lép. Észre sem veszi, hogy szorosan lehunyom a szemem és fogaim nem a gyönyörtöl kapnak ajkaimba, hogy szemem sarkából hidegen csorog a könny. Megteszem, hogy egyben tartsam ezt a senkinek sem otthont, mert nem bírnám elviselni, ha én égetném porrá. Sekélyesen lélegzem, a levegő horzsolja a tüdőm, de félek, hogy egyszer csak feltör az üvöltés és összeszorult torkomból nyűszítve könyörgök kegyelemért, inkább öljön meg, mint ez a selyembe bújtatott szögesdrót korbács, mely a bőrőm alá furakodva lassú mérget keringet belém. Minden mozdulata mint felülkerekedett büszke hadvezér: ’lám nem hajolt, hát megtörtem’, és nem látja a túl tökéletes színjátékot, mert álarcom a helyén, s nem csúszhat félre, míg ki nem jutottam a labirintusból, mikor majd elhiszem, hogy bármit is mond, azok csupán csak szavak.