Megint itt vagyunk, mérföldekről rántott vissza minket a kényszer. Nézzük a másikat és érezzük, hogy túl sokan vagyunk, múltunk még tarkónkra tapasztja fagyos ajkait. Pedig oly hevesen szaggattuk egymásról a gyászruhát, s közben észre sem vettük, hogy már a bőrünkre karmoltuk a magányt. S ahogy ez a keserű eső összemosta a szívünket, már a te fájdalmad lassítja az enyém, véremben keringeted az ürességed, várva hogy töltselek meg önmagaddal, de te mindig csak elveszel s így lassacskán semmim nem marad. S ahogy egymásnak feszül a fekete és a fehér, önző dühötökben észre sem veszitek, hogy rajtam keresztül szúrjátok a másikba a kést, miközben dacos gyermekként szorítotok magatokhoz, pedig már rég túl nagyok vagytok a rongybabához. De engem ki foltoz majd össze, ha a földre zuhanok, kifacsart végtagokkal, hármunk vérétől mocskosan. Elmos-e vajon a dagály, vagy marad a szilánkos tengerhomok, hogy lassan koptassa el láncaim. Bár a lépés joga nálatok, a játszma csak akkor ér véget, ha a Királynő halott.