„Yeah, you bleed, just to know your alive”

A fürdőszoba kövén ülve a mozaik csempét bámulom. Fekete, fehér, fekete, fehér. Négyfalnyi világom keserűvé ázott csendjében utat törsz magadnak, befurakszol zsibbadt szemhéjam résein, beleivódsz a retinámba és kivetülsz a paradox kockákra. Átkattan a világ, magába vákuumoz egy emlék. Te és én, test-test ellen, forró harcban, egy ütemre mozdulunk a belső zenénkre. S a tenyér már bőrt simít, rákarmol, majd újra becéz. Hajadba markolva, fuldoklón kapaszkodom, míg kezed a hátamra simul, bizalommal ernyedek hátra. Ajkak súrolják a kulcscsontomat, forró lélegzet karcolja végig a nyakam. Az egyre mélyülő ritmusban minden lökés a szívemig hatol és tested már nem hozzám mozdul, már bennem vagy egészen.Nedves tenyér siklik a sós bőrön, lopott villanásra beléd kapnak ajkaim. Cérnaszálon kötéltánc. Zuhanunk…

Filmszakadás, felgyúlnak a fények és újra a mozaikok vibrálnak a szemem előtt. Nem fáj. Igazából egy ideje nem érzek semmit, ezért is ülök most itt, fejem a kádnak támasztva, cigi a számban és emlékezni próbálok, milyen is az íze, mert a halott idegek a testemben, már képtelenek rá. Csak a sokéves rutin emeli a számhoz a kezem, szívja be a füstöt majd engedi ki. Megint a kockák. Fekete, fehér, fekete, fehér. A fény megbicsaklik a fémen, agyamban a hang szinte már könyörgő. Groteszkül tökéletesek a vonalak. Felrobban a világ, elöntenek az érzetek. Fájdalom. Langyos nedvesség. A kád hidege a hátamon. A cigi íze a számban. Élek. Valahol félúton a zokogás és a nevetés között a kockákat bámulom. Fekete. Fehér. Vörös.