Nekem kell ez a fájdalom, s nem érdekel, ki mit gondol, melletted sarokba hajítottam sosemvolt normalitásom utolsó foszlányait is. Mert akárhányszor végigsimítom ujjaimat létezésed mélyvörös bizonyítékain, apró máglyák lobbannak a bőröm alatt s reszketve szakad ki belőlem a lélegzet, s egy pillanatra újra a karjaidban vagyok, ahogy hitetlenkedő tekintettel éllek meg, belefulladva a végtelen kékségbe. Szükségem van rá, mert másként nem lehet valós, kell, hogy szorosan ölelj, érezni akarom, ahogy a szíved rajtam dobban át, míg sósfémesen iszlak magamba s ruhástul rántasz a gyönyörbe. Akarom, hogy harapj, hogy vibrálva olvadhassak beléd, sodorj magaddal, mint szivárványos szappanbuborékot a nyáresti szél, s lemoshatatlan illatoddal bújhassak ágyba, mert bennem élsz, kitörölhetetlenül...