Fekete-fehérbe olvadt a minden. Itt ülsz velem szemben, sejtelmes keretbe von a cigarettafüst. Élő, lüktető emlék vagyok, mindené ami szép volt, mindené ami elromlott. Feszengünk a székeken, semleges társalgásba csomagoljuk a fontosat. Láncra vert a rémület, pórázon rángat, megfojt a bizonytalanság. Csak nézlek, ajkaid vörösre gyúlnak képzeletem kínpadján és már nem látok mást. Meg akarom érinteni, körbe akarom rajzolni, érezni akarom a forró selymet az ujjaim alatt. Fogaim közé akarom venni, megízlelni, magamba szívni, soha többet el nem engedni. Fényesre csiszolta szemeimben a ragyogást a vágy. Tetten érten, remegő pilláim alá rejtem tekintetem. Hangtalan fohászom nem érhet el hozzád: Old el a láncokat! Hazavárlak. Téged vágylak…