Homlokomat a hűvös üvegnek simítom, hagyom, hogy a forró lüktetést langyossá csitítsa ereimben, kérlelem, hogy oltsa el bennem ezt a lázas vágyakozást, mert nem bírom, hogy itt vagy bennem, oly mélyre ágyazódva, hogy hiába szaggatlak tíz körömmel, reggelre új hajtást hozol. Egész testemet neki feszítem, hogy leföldeljen, hogy ne pattogjanak az idegeim végén a szikrák amiket bőröddel csiholtál rám. Mert el kell, hogy haljon, hisz másként minden emlékedre bársonyszalagként siklik végig gerincem mentén a hozzád rántó vágy. Megrekedtem a soha ne és a túl hamar között és talán bele is halok ha nem mozdulunk tovább. Hozzá tapasztom az ajkaim, hogy ne üvöltsön fel bennem a gyász, szaggatottan, füst ízűen, sosevolt valóságosan. Lehunyom a szemem, hogy ne is lássam a szürkészöld kétségbeesést, hogy ne pillantsak a vállam fölött a semmibe, míg csikorognak a fogaim, ahogy egyre szűkebbre vonja bőröm a túl rövid idő alatt megélt túl sok érzés. Szinte hallom, hogy sikítva reped és a réseken át lassacskán az üvegre csordogálok, kihült ujjaimmal, búcsú leheletemmel is téged hagyva hátra.